A 2,62 millió lakosú Moldova 1225 kilométer hosszan húzódik Ukrajnával, utóbbi délnyugati részén. A 20. században nehéz történelemmel küzdött,1991 -ben nyerte el függetlenségét a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségétől (SZU), hogy aztán a 21. századba lépve ismét fenyegetéssel szembesüljön az orosz autoritarizmus és imperialista törekvések által.Azország keleten egy oroszbarát szeparatista területtel rendelkezik, ami nem sokban különbözik szomszédjától, Ukrajnától, amely jelenleg nyílt konfliktusban áll Oroszországgal, és nem sokban különbözik a Grúz Köztársaság helyzetétől sem, amelyet Oroszország 2008-ban hasonló okokból megszállt. A minta meglehetősen ismerős, és aláhúzza Oroszország azon szándékát, hogy visszaszerezze azokat a területeket, amelyeket a történelem valahogyan az övéinek nyilvánított.

Moldova elismert területi egységként való eredetét a 14. század közepére datálja , akkoriban Moldvai Fejedelemség néven volt ismert. A 16. század közepére az Oszmán Birodalom hatalma alá került, amely Délkelet-Európa, a Közel-Kelet és Észak-Afrika nagy részét ellenőrizte egészen az első világháborúban (első világháború) elszenvedett vereségéig. Az Oroszországgal vívott számos háború egyike Besszarábia, Moldva keleti felének annektálásához vezetett az I. Sándor cár vezette Orosz Birodalom által 1812-ben. A Dnyeszter folyó jelölte az annektált terület keleti határát a mai Ukrajnával. Miután Oroszország az első világháború alatt megadta magát a központi tengelyhatalmaknak, és kitört az azt követő orosz polgárháború, Besszarábia 1918-ban elnyerte függetlenségét, és Moldvai Demokratikus Köztársaság lett. Ezután csatlakozott a szomszédos Romániához, amellyel etnikailag azonos nézeteket vallott. 1922-ben, miután Lenin bolsevikjai győzedelmeskedtek az orosz polgárháborúban, megalakult a Szovjetunió, amely Oroszországból, Fehéroroszországból, Ukrajnából, valamint a mai Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán köztársaságok területeiből állt.
A 20. század elejére jelentős többségű román ajkú lakosság (42%) maradt a Dnyeszter folyó keleti partján, a szomszédos Ukrán SZSZK-ban, így 1924-ben a Szovjetunió autonóm területet nyilvánított Moldvai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságként (ASSZR). A terület magában foglalta a mai Transznisztriát (2670 km² ) és a mai Ukrajna Podilszki járását (3713 km² ) . Ez egy tisztán mesterséges megnevezés volt a szovjet hatóságok részéről, hogy szovjetbarát propagandista hangulatot vetítsenek ki a Dnyeszter folyón túlra, Oroszország korábbi birtokára, Besszarábiára, amely Románián belül asszimilálódott. Valójában az oroszoknak további törekvéseik voltak a Balkánon túl, Besszarábián túl. Ez a második világháború (II. világháború) közelgő konfliktusában valósult meg.
1924 és 1940 között, Sztálin alatt a Moldvai ASZSZK iparosodott, és jelentős mennyiségű orosz munkás és családtagjaik beáramlásának volt tanúja. 1925-ben éhínség tört ki, és szovjetellenes felkelések törtek ki, amelyek szükségessé tették az orosz csapatok érkezését. A zavargások leverése során parasztok és gyári munkások ezrei haltak meg. A termőföld katasztrofális kollektivizálása, amely Ukrajnában és a Szovjetunió más részein az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején történt, további tízezrek halálához és mintegy 2000 család Közép-Ázsiába deportálásához vezetett. 1937-38-ban Sztálin nagy tisztogatása a Szovjetunión belül a Moldvai ASZSZK-ban nyilvánult meg, a szovjetellenes vagy sztálinellenes érzelmeket valló vagy azzal gyanúsított értelmiségiek elnyomásával és kivégzésével. A moldvai nyelvre gyakorolt román befolyást elnyomták, és a latin írásmód használatát, ahogyan azt Romániában gyakorolták, betiltották, helyette az oroszabb stílusú cirill írásmódot vették át. Ezek a tettek nem voltak ismeretlenek a sztálinista időkben, amikor a nyilvánvaló oroszosítás a nemzeti identitások felszámolását célzó politikává vált.
1939-ben, a második világháború kitörése előtt, Oroszország és a náci Németország aláírta a Molotov-Ribbentrop megnemtámadási paktumot, amely tíz évig tartott. Ez lehetővé tette Sztálin erői számára, hogy keletről betörjenek Lengyelországba röviddel Hitler lengyelországi nyugati határára történő behatolása után. Az oroszok dél felé is leereszkedtek, hogy 1940-ben visszaszerezzék Besszarábiát. Bizonyos ukrán többségű, sőt román többségű területeket is visszacsatoltak az Ukrán SZSZK-ba. Ugyanebben az évben a Szovjetunió kikiáltotta az új köztársaságot, a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaságot (SZSZK), amely magában foglalta a korábban létrehozott Moldvai ASZSZK-t, konkrétan Transznisztriát. Besszarábia orosz megszállása ideiglenesen megszűnt 1941-ben, amikor a náci erők megszállták a területet, és a Barbarossa hadművelet során utolérték a Szovjetuniót. Németország 1945-ös vereségét követően visszaszerezték a Moldvai SZSZK-t, amely 1991-ig a Szovjetuniót alkotó 15 köztársaság egyike lett. A háború utáni időszakban Sztálin üldöztetése folytatódott, és több ezer moldvai családot deportáltak Közép-Ázsiába és Szibériába, hasonlóan ahhoz, ami az Ukrán SZSZK-ban és különösen a Krímben történt.
Több évtizedes oroszosítás után a transznisztriai népszámlálási adatok a román etnikai lakosság 44%-ról 33%-ra csökkenését mutatták 1926 és 2015 között, míg az orosz etnikai lakosság aránya 14%-ról 34%-ra nőtt. A szovjet katonai jelenlét 1956-ban állt helyre, amelynek központja kezdetben Kisinyovban, a Moldvai SZSZK fővárosában volt, majd 1980-ban Tiraszpolba, Transznisztria fővárosába költözött. A moldvai nacionalista hangulat már 1969-ben titokban megnyilvánulni kezdett, de elnyomta, majd Szovjet-Oroszország jelentős befektetései csillapították a köztársaságon belül. A nacionalizmus hulláma az 1980-as évek végén ismét felerősödött, nyugtalanságot okozva, különösen az oroszbarát Transznisztriában. 1989-ben hivatalosan is elfogadták a moldovai nyelvet, és az írott nyelv ismét felvette a latin ábécé formáját, eltávolodva az oroszosított változattól. 1990-re tárgyalások folytak a Szovjetunióból való kiválásról, ami arra késztette a helyi konzervatív szovjet tisztviselőket, hogy a Transznisztria oroszbarát területét különálló „Pridnesztrovi Moldvai SZSZK”-nak (PMR) nyilvánítsák. Ez utóbbit Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának akkori főtitkára tagadta, aki már megkezdte a Szovjetunió politikai és gazdasági rendszerének reformjára vonatkozó tervét (azaz a „peresztrojkát”).
1991 májusában a moldovai parlament megváltoztatta köztársasága nevét Moldova névre, miután nem volt hajlandó részt venni a Szovjetunióról szóló népszavazáson, amelyen a volt Szovjetunió 15 köztársaságának szervezeti felépítését határozták volna meg. Addigra a Szovjetunió szétesőben volt, és 1991 decemberében végleg megszűnt. Moldova már 1991 augusztusában kikiáltotta függetlenségét. Nem meglepő módon polgárháború tört ki a chisinaui moldovai kormány és a korábban kikiáltott PMR szeparatistái között, utóbbiakat orosz erők támogatták. A háború 1992-ben ért véget, de ezt megelőzően jelentős orosz tüzérségi és csapatbevetés történt. Egy Közös Ellenőrző Bizottság irányítása alatt moldovai, orosz és transznisztriai csapatokból álló békefenntartó erőket hoztak létre. Egy idő után létrehoztak egy Orosz Erők Operatív Csoportját (OGRF) a területen, amelyet 1995-ben a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoksága alá helyeztek. Állítólag az OGRF a Közös Ellenőrző Bizottságnál szolgált, de tényleges küldetése nem teljesen világos, tekintve a fennállásának hosszú idejét. Észak-Transznisztriában egy nagy, 22 000 tonna szovjet korabeli katonai felszerelést és lőszert tartalmazó raktárat őriz. Összetételében az idők során számos változás történt az egységek átnevezésével és cseréjével, olyannyira, hogy a Transznisztriában állomásozó orosz katonai személyzet pontos létszámának meghatározása továbbra is nehézkes.

Magát a Transznisztriát az ENSZ Moldova részének tekinti, de az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2022 márciusában Oroszország katonai megszállása alatt állóként ismerte el. Utóbbi az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) 1994-es budapesti nyilatkozatában beleegyezett, hogy kivonja erőit Moldova területéről, de ezt nem tette meg, és úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az EBESZ 1996-os lisszaboni dokumentumát is. Oroszország az EBESZ 1999-es isztambuli csúcstalálkozóján ismét megígérte, hogy 2002 végéig kivonja erőit Moldovából és Grúziából is, de ezt ismét elmulasztotta. Az Észak-amerikai Szerződések Szervezetének (NATO) Parlamenti Közgyűlése 2008-ban emlékeztetőt küldött válasz nélkül. 2016-ban Oroszország bejelentette, hogy nehézségei lesznek fegyverzetének kivonásával Transznisztriából az Ukrajna keleti területein keresztül. Ez természetesen Oroszország saját hibája volt, mivel katonailag támogatja a szeparatisták munkáját Ukrajna keleti megyéiben. Az ENSZ Közgyűlése 2018-ban elfogadott egy határozatot, amely előírta Oroszország számára csapatai feltétel nélküli kivonását Moldovából, de az ország ismét megtagadta ezt. 28 évnyi hajthatatlanság után a civilizált világ számára világossá vált, hogy Oroszországnak a „békefenntartó” küldetésétől teljesen függetlenül is van terve a katonai erő megtartására Moldovában.
Vlagyimir Putyin tényleges vezetője, annak ellenére, hogy Dmitrij Medvegyev elnöksége (2008-2012) egy jelentéktelen közjátékot jelentett. Putyin illegális ukrajnai inváziója és az azt követő háború Moldovára, és különösen az oroszbarát szeparatista régióra, Transznisztriára irányította a figyelmet, mint az Ukrajna elleni orosz agresszió lehetséges stratégiai kiindulópontjára. A történelem azonban azt mutatja, hogy határozott érdek fűződik Moldova teljes visszaolvasztásához az orosz befolyási övezetbe. Csak nemrég, 2021-ben buktatta meg az Igor Dodon vezette oroszbarát moldovai kormányt a nyugatbarát Maia Sandu Akció és Szolidaritás Pártja. 2022-ben az ország megkapta az Európai Unió (EU) tagjelölti státuszát, elismerve az országban folyamatban lévő demokratikus reformokat. Az EU-val együtt az Egyesült Államok és a NATO is érdeklődik Moldova biztonsága iránt, és intézkedéseket vezetett be Oroszország elkerülhetetlen kormányzási kísérleteinek ellensúlyozására. Ezenkívül Joe Biden elnök nemrégiben Lengyelországban találkozott Sanduval, hogy megerősítse az Egyesült Államok eltökéltségét Moldova szuverenitásának támogatása mellett.
A közelmúltban, gyakorlatilag jelre adott válaszként, az ukrán hírszerzés leleplezett egy részletes orosz puccstervet, amelynek célja Sandutüntetéseket szítsanak a reformok ellen, és destabilizálják a kormányzati hatalmat azzal a szándékkal, hogy végül egy oroszbarát rezsimet hozzanak létre, amelyet a transznisztriai szeparatisták és a helyi katonai erők támogatnak. A terv további megerősítést kapott, amikor Dmitrij Peskov, a Kreml szóvivője megpróbálta elhessegetni a fenyegetést, „oroszellenes hisztériát” állítva, és figyelmeztette Moldovát, hogy legyen „nagyon, nagyon óvatos” – mindez meglehetősen emlékeztet a 2022-es, Ukrajna elleni orosz támadás tagadására, amikor az ukrán kormány népe támogatásával határozottan a Nyugat felé hajlott.
A felforgatás ismerős mintázata különösen nyilvánvalóvá vált a külpolitikában Putyin jelenlegi orosz autoriter rezsim vezetőjeként eltöltött ideje alatt. Az igazság eltorzítása és a nyílt dezinformáció áll a kormány nyelvezetének alapjául. Ügynökei – Peskov, Szergej Lavrov, Dmitrij Medvegyev –, hogy csak néhányat említsünk, nyíltan terjesztenek propagandát, tagadják a szándékot és mindenféle abszurditást hirdetnek, hogy aláássák a kibontakozó valóságot. Sokan mások, mind Oroszországon belül, mind Putyin követői az Egyesült Államokban és másutt, átvették ezt a gyakorlatot, hogy vagy Oroszországnak, magának Putyinnak, vagy csakis nekik kedvezzenek. A retorika ismétlődő és átható a közösségi médiában, a televíziós hálózatokon és a kormányban. A kormányhivatalokba való beépülés, az oroszbarát ellenzéki pártok támogatása, valamint az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a Federalnaja Szlúzsba Bezopasnosztyi (FSZB) és a katonai hírszerzés, a Glavnoje Razvedyvatelnoje Upravleny (GRU) ügynökeinek alkalmazása tovább bonyolítja a folyamatot. Ez utóbbi ügynökségek jellemzően tömegtüntetések szervezésében, kormányzati és politikai kémkedésben, dezinformációs stratégiákban és merényletekben vesznek részt, további eszközökként, amelyeket egyénileg vagy szükség esetén együttesen alkalmaznak.
A szomszédos országok oroszosításának folyamata évszázadokon át zajlott, de a 20. századi szovjet korszak felerősödött. Túlnyomórészt orosz enklávék hozták létre magukat bizonyos területeken, és táptalajt biztosítottak a szeparatista mozgalmaknak, amelyeket Putyin hatékonyan használt fel Dél-Oszétiában és Abháziában a Grúz Köztársaságban, a Krímben és Ukrajna keleti területein, Donyeckben és Luhanszkban, most pedig a moldovai Transznisztriában, hogy kvázi-autonóm köztársaságokat hozzanak létre az egyes nemzeteken belül. Az ebből fakadó káosz okot adott arra, hogy „békefenntartó” erőket vezessenek be, látszólag állandó jelleggel, orosz katonaságból, félkatonai elemekkel vagy anélkül, inkább azért, hogy emlékeztessék ezen látszólag szuverén nemzetek kormányait Oroszország közvetlen jelenlétére. Bármilyen további látszólagos „provokáció” az orosz csapatok vagy az újonnan létrehozott „köztársaságok” állampolgárai ellen, akárcsak egy „hamis zászló” művelet, ürügyként szolgálna a megtorló invázióra és a kormány megdöntésére.
Grúz Köztársaság jelenleg az EU vizsgálata alatt áll, miután 2022-ben megtagadták a tagjelölt státuszt, míg Moldovának és Ukrajnának megadták azt. Egy 2022 augusztusi közvélemény-kutatás szerint a grúzok 47%-a teljes mértékben Nyugat-barát külpolitikát szeretne, további 31%-uk pedig ugyanezt szeretné, de jó kapcsolatokat ápolna Oroszországgal; mindössze 2%-uk kötelezte el magát a kizárólag oroszbarát politika mellett, további 7% pedig ugyanezt szeretné, de jó kapcsolatokat ápolna az EU-val és a NATO-val. A megkérdezettek 75%-a támogatja az EU-tagságot; volt miniszterelnökük és jelenlegi politikai befolyásos személyiségük, Bidzina Ivanisvili mégis kétértelműen fogalmaz az ügyben, míg a Grúz Álom – Demokratikus Grúzia Pártja retorikájában, tetteiben és politikájában határozottan oroszbarát.
Ivanisvili jelentős vagyonra tett szert oroszországi üzleti tevékenysége során, vagyonát piaci értéken értékesítette, majd 2012-ben visszatért Grúziába, miközben jó kapcsolatokat ápolt Putyin kleptokráciájával. Politikailag befolyásossá vált, megalapította saját pártját, és 2012-13-ban miniszterelnök lett egy olyan platformon, amely látszólag Nyugat-barát törekvéseket sugárzott, de egyben a Putyin Oroszországával való kapcsolatok normalizálására is törekedett. Későbbi pártelnökként semleges álláspontot képviselt, miközben hagyta, hogy pártja határozottan oroszbarát hangulatot mutasson, szemben a grúz nép kívánságaival. A jelenlegi pártelnök, Irakli Kobahidze, az elmúlt évben a Nyugattal és Ukrajnával kapcsolatos negatív megjegyzéseiről volt ismert, ugyanakkor Irakli Garabasvili miniszterelnök elutasította az EU igazságszolgáltatási reform iránti kérelmét, mivel Ivanisvili és pártjának más elitjei indokolatlan befolyást gyakoroltak az igazságszolgáltatási rendszerre.
A fővárosban, Tbilisziben a közelmúltban tömegtüntetések robbantak ki egy parlamenti törvényjavaslat ellen, amely előírta volna, hogy minden olyan ügynökségnek, amely finanszírozásuk több mint 20%-át külföldi forrásból kapja, külföldi ügynökként kell regisztrálnia. A törvény hasonlónak tűnt egy oroszországi törvényhez, amely lehetővé tette a Kreml számára, hogy nem kormányzati szervezeteket és független újságírókat üldözzön. A törvényjavaslatot visszavonták azzal a valószínűsíthető szándékkal, hogy más formában fogalmazzák át, de a tüntetések továbbra is biztosították a törvényjavaslat teljes hatályon kívül helyezését. Szalomé Zurabisvili elnök, aki független és nem áll kapcsolatban a Grúz Álom – Demokratikus Grúz Párttal, gratulált a tüntetőknek, akik a lakosság akaratát képviselik. Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek azonban más, de ismerős álláspontja volt az ügyben, azzal vádolva a Nyugatot, hogy nyugtalanságot szít Grúziában, hasonlóan ahhoz, ahogyan azzal is vádolta őket, hogy támogatták a Majdan-tüntetést, amely 2014-ben megbuktatta a Janukovics-rezsimet Ukrajnában.
Úgy tűnik, Putyinnak a szomszédos szuverén nemzeteken belüli területi birtoklásról alkotott elképzelése azon alapul, hogy ezeket a területeket korábban az Orosz Birodalom vagy a Szovjetunió leigázta-e. A demokratikusan megválasztott szuverén nemzet önrendelkezésének gondolata látszólag semmilyen hatással nincs Putyin imperialista gondolkodásmódjára vagy soviniszta hozzáállására Oroszország sorsához. Putyin rezsimjének elnyomó jellege jól ismert a régióban, és megnyilvánult a lakosság ellenállási akarata. Ezt fenn kell tartani ahhoz, hogy véget vessen ennek az elhúzódó küzdelemnek.
Copyright @Kost Elisevich, MD, PhD 2023. Minden jog fenntartva. A tartalom illegális sokszorosítása azonnali jogi lépéseket von maga után.

Egy gondolat a következőről: „Moldova és Putyin forgatókönyve”
A hozzászólások lehetősége le van tiltva.