Gyakran, amikor Kelet-Európa, a Varsói Szerződés vagy egyszerűen a régi Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségétől (SZU) közvetlenül nyugatra fekvő nemzetek jutnak eszünkbe, Lengyelország kerül előtérbe. Amióta lerázta szovjet típusú szocialista létének láncait és visszanyerte az önrendelkezés igazi érzését, Lengyelország úgy mutatta be magát a világnak, hogy az azt sugallja, készen áll a vezető szerepre. Bátran beszél és cselekszik, és saját sorsát diktálja.
Először a hatodik században ismerték el Európa szláv etnolingvisztikai magján belüli területként, szláv törzsek fúziójaként, majd a 10. században egységes állammá fejlődött első területi uralkodójával, I. Mieszkoval. Ez egybeesett a szomszédos állam, a Kijevi Rusz hasonló fejlődésével a mai Közép-Ukrajnában, ahol a vikingek a Dnyeper folyó mentén telepedtek le. Ott legyőzték és keveredtek a helyi szláv törzsekkel és a nomád ázsiai népek maradványaival, hogy végül megalapozzák a későbbi Ukrajna eredetét, amely 988-ban felvette a kereszténységet.

Az I. Miesckó trónra lépésével létrejött Piast-dinasztia Lengyelország hivatalos megalapításának tulajdonítható, a kereszténység felvételének napján, 966-ban. A dinasztia Nagy Kázmér 1370-es halálával ért véget, amikor a korona I. Lajos magyar király fejére, Kázmér húgának, Erzsébetnek a fiára került, aki I. Károly magyar királyhoz, az Anjou-hoz ment feleségül. Lajos lánya, Jadwiga lett végül a lengyel trón örököse Lajos halála után, ahogyan az akkori lengyel nemesek is kívánták. Jadwiga 1386-os házassága Jogailával, Litvánia nagyhercegével, aki később Lengyelország Jagellója lett, vezetett Lengyelország és Litvánia hatalmas uniójának megalapításához.16–17 .századi , 400 000 négyzetmérfölddel, beleértve a mai Ukrajna területének nagy részét is.
Számos háború, beleértve az ukrajnai kozák Hetmanátussal, a svédországi Oszmán és az Orosz Birodalommal folytatott konfliktusokat, felemésztette erejét és végül tönkretette a Nemzetközösség gazdaságát. A kelet-ukrán területeket először az Orosz Birodalom veszítette el. Lengyelországon belüli belső konfliktusok, amelyek a vezetés gyengüléséhez vezettek. Az orosz erők fokozatosan elfoglalták a fennmaradó keleti területek nagy részét, miközben közép-európai hatalmak más irányokból fenyegették. 1772 és 1795 között három felosztáson esett át, amelyeket szomszédai, a Porosz Királyság, valamint az Osztrák-Magyar és az Orosz Birodalom indítottak el. Ez gyakorlatilag megszüntette Lengyelország és Litvánia szuverén státuszát a következő 123 évre.
A felosztás ellenére a lengyel nacionalizmus a 19. század folyamán számos felkelésben megnyilvánult . Ennek a dacnak a legkiemelkedőbb példája körülbelül 100 000 lengyel katona részvétele volt Napóleon 1812-es oroszországi inváziójában. Kevesebb mint két évtizeddel később egy újabb felkelést (1830-31) vertek le az orosz imperializmus ellen, és egy diktatórikus orosz rezsim következett az újonnan megalakult orosz alkirály, Ivan Paszkevics vezetésével 1832 és 1856 között. Egy újabb kudarcot vallott felkelés zajlott le az 1848-as porosz felosztás során, majd 1863-ban az orosz felosztás során, ami további szigorúbb orosz ellenőrzést eredményezett. Az 1905-ös orosz forradalom nagy része valójában Oroszország lengyelországi felosztásában zajlott le, egy hatalmas csapással, amelyet elsősorban a birodalomon belüli romló gazdasági körülmények okoztak, és amely egybeesett Lengyelország függetlenségére irányuló megújult követelésekkel. 1907-re a nyugtalanságot elfojtották, de új konfliktusok merültek fel a Balkánon, amelyek végül a lengyelek által régóta kívánt eredményhez vezettek.
Az első világháború (I. világháború) Németország vereségét, az Osztrák-Magyar és az Orosz Birodalom összeomlását, és ezzel együtt Lengyelország független köztársaságként való visszaállítását hozta magával 1918-ban. Az első világháború korai szakaszában a lengyel nacionalista, Jozef Pilsudski (1867-1935) helyesen látta előre a központi tengelyhatalmak vereségét és az Orosz Birodalom összeomlását, azokat a szervezeteket, amelyek több mint egy évszázaddal korábban elvették Lengyelország szuverenitását. Megszervezte a Lengyel Légiókat, kifejezetten az orosz erők keleti fronton való ellenállására, és biztosította Nagy-Britanniát és Franciaországot, hogy a lengyelek nem fognak összecsapni az ő erőikkel. Annak ellenére, hogy rövid ideig léteztek az első világháború alatt, a Légiók a modern Lengyelország megalapításának történetében a mitológia részévé váltak.
Az első világháború után a lengyel-szovjet háborúban (1919-21) folytatódott a konfliktus Oroszországgal a Lengyelország keleti határa mentén folyó területi viták miatt. Vlagyimir Lenin (1870-1924), a bolsevik vezető, aki akkoriban az orosz ideiglenes kormány megdöntésére törekedett, szintén kvázi imperialista tervekkel rendelkezett, hogy egy nagyobb nemzetközi mozgalom részeként segítse a nemzetközi kommunista erőfeszítéseket más európai kormányok megelőzése érdekében. A független Lengyelországot akadálynak tekintette ebben a helyzetben. Amikor az orosz erők 1919-ben nyugat felé haladva megelőzték a mai Litvániát és Fehéroroszországot, a lengyel erők sikeresen ellenőrizték Kelet-Galíciát a mai Ukrajnában. 1920-ban a nacionalista Symon Petlura vezette ukrán erőkkel kötött szövetségben a lengyelek keleti offenzívát indítottak, amely elfoglalta Kijevet, de egy orosz ellentámadás visszaszorította a szövetséget lengyel területre. Az orosz előrelépések azonban kudarcot vallottak, és tűzszünetet hirdettek, ami az 1921-es rigai békéhez vezetett, amely meghatározta Lengyelország keleti határát, és amely a második világháború (II. világháború) kezdetén, 1939-ben bekövetkezett szovjet invázióig tartott. A Második Lengyel Köztársaság (1918-39) megalakulását követően Pilsudski államfő (1918-22), majd hadügyminiszter (1926) lett 1935-ben bekövetkezett haláláig. Ő volt az első a 20. század számos bátor lengyele közül, akinyomot hagyott a lengyel önrendelkezésben.
A második világháború utóhatása Lengyelország számára ráébresztette, hogy mindkét kelet-európai és balti szomszédos nemzettel együtt egy vasfüggöny mögé fog zárni, amely – ahogy Winston Churchill fogalmazott – a Balti-tenger partján fekvő lengyelországi Szczecin városától az Adriai-tenger partján fekvő északkelet-olaszországi Triesztig húzódott. Az ezt követő 46 évben, 1945-től 1991-ig, nemcsak Moszkva politikai befolyásának volt kitéve, hanem 1952-re kommunista állammá is átalakult, ahogyan azt Szovjet-Oroszország megkövetelte ebben az új világrendben. Mint ilyen, elszenvedte állami gazdaság elfogadásának , amely jellemzően korlátozott növekedéshez, kormányzati hiányhoz és bénító inflációhoz vezetett. A Szovjetunió 1991-es összeomlása utáni piacgazdaságra való áttérés Lengyelországot egy évtizedes küzdelemben vitte keresztül, amelynek során bruttó nemzeti terméke (GDP) végül megfelelő globális szintre emelkedett, és a nagyobb vállalatok privatizációs rendszere odáig érett, hogy 2012-re a magánszektor a GDP több mint 80%-át birtokolta.
A szovjet elnyomás azonban jóval a második világháború vége előtt elkezdődött, amikor Oroszország 1939. szeptember 17-én megtámadta Lengyelországot, összhangban a Molotov-Ribbentrop-paktumban, amelyet 1939. augusztus 23-án írtak alá. Sztálin akkoriban úgy vélte, hogy a náci Németország lengyelországi inváziója Angliát és Franciaországot háborúba sodorja Németországgal, míg Oroszország továbbra is védett marad a nácikkal kötött új megállapodása. Azt jósolta, hogy a növekvő válság katonailag kimeríti a kapitalista országokat, amíg Szovjet-Oroszország a kommunizmus saját verziójával le nem győzi Európa nagy részét. A szovjet hadseregek az akkori Lengyelország 50%-át foglalták el, beleértve a mai Nyugat-Fehéroroszország és Ukrajna egyes részeit is. Ezért a területet elfoglaló közel 14 millió ember etnikai összetétele 38%-ban lengyel, 37%-ban ukrán és 14,5%-ban fehérorosz volt. Az ezt követő közel két évben a náci Gestapo és az orosz titkosrendőrség, az NKVD (ford. Belügyi Népbiztosság) terveket dolgozott ki a lengyel ellenállás brutális elnyomására.

Ugyanezen az 1939-es ősz folyamán Szovjet-Oroszország zsaroló taktikát alkalmazva arra kényszerítette a balti államokat, Észtországot, Lettországot és Litvániát, hogy „kölcsönös segítségnyújtási paktumokat” írjanak alá, amelyek lehetővé tették számára, hogy katonai bázisokat hozzon létre területükön. Ezen nemzetek Szovjet-Oroszország elleni összeesküvéssel kapcsolatos vádjai nyílt invázióhoz, majd bábkommunista rezsimek hatalomra kerüléséhez vezettek. Ez utóbbiak ezután a Szovjetunióba való felvételt kértek Moszkva jól végrehajtott tervének végeredményeként, amelynek célja a szomszédos nemzetek utolérése és a Szovjetunióba való beolvasztása volt – ez a terv ismerős a mai ukrajnai taktikákban. Észtország és Lettország elnökét bebörtönözték, és végül Szibériában haltak meg. Tömeges deportálásokat indítottak az „állam ellenségeinek”, hogy megkezdjék a denacionalizáció és a kultúra, valamint a nyelv felszámolásának folyamatát, ami jellemző a másutt végrehajtott oroszosítási programokra.
Lengyelországban a szovjet erők és az NKVD (szovjet titkosrendőrség) 250 000 lengyel harcost zártak be szovjet gulagokba, ahol sokan a nélkülözés miatt pusztultak el. Katonatiszteket egyszerűen meggyilkoltak, mint például a hírhedt katyni erdő mészárlásában, ahol becslések szerint 22 000 embert végeztek ki, köztük körülbelül 14 500 tisztet, kormányzati tisztviselőket, tudósokat és szakembereket. Ironikus módon az incidenst és az atrocitás helyszínét a nácik fedezték fel Kelet-Európa és a Szovjetunió inváziója után. Nem vesztegették az időt, hogy ezt a nemzetközi közösség elé tárják, de részletes vizsgálatot csak akkor indítottak, amikor az Egyesült Államok Képviselőháza 1951-ben létrehozta a Madden Bizottságot. Ez utóbbi arra a következtetésre jutott, hogy az NKVD valóban felelős a kivégzésekért. A megállapításokat az Obama-kormányzat hozta nyilvánosságra 2011-ben.
A szovjetek minden ellenállást „ellenforradalminak” tekintettek, mintha ideológiájukat mostantól a megszállt nemzet és az újonnan létrehozott kormány inherens részének kellene tekinteni. Ez lehetővé tette az NKVD számára, hogy továbbra is letartóztassa a lengyel értelmiséget, beleértve a köztisztviselőket, a papokat, a tudósokat és őszintén szólva bárkit, aki veszélyt jelentett a szovjet hatalomra. Mire a szovjet megszállás kezdeti kétéves időszaka véget ért, a terület náci inváziója előtt, becslések szerint 100 000 lengyelt börtönöztek be, és legalább további 150 000-en haltak meg.
Miután a nácik 1941. június 22-i Barbarossa hadművelet keretében végrehajtott inváziójával a helyzet Szovjet-Oroszország ellen fordult, 1941. július 30-án szerződést írtak alá Lengyelországgal, a Sikorski-Mayski-megállapodást. Ez lehetővé tette a lengyel hadifoglyok szabadon bocsátását a szovjet táborokból, valamint amnesztiát a lengyel állampolgároknak, lehetővé téve számukra a brit katonai parancsnokság alatt álló lengyel katonai alakulatokba való toborzásukat. Ez idő alatt, valamint a szovjet ellenőrzés alatt álló területek náci invázióját követő egy hét leforgása alatt Sztálin visszavonult dácsájába , és ott tétovázott, ivott, és – a korábbi figyelmeztetések ellenére – nem volt hajlandó elfogadni, hogy Hitler elárulta őt. Mire visszatért Moszkvába, a Szovjetunió nyugati területeinek nagy részét lerohanták, hatalmas katonai és polgári áldozatok keletkeztek, nagy mennyiségű fegyver, köztük repülőgépek semmisültek meg, és hatalmas kommunikációs hálózatok zavartak meg. A hadsereg zűrzavarban volt és jó hírű vezetés nélkül, nagyrészt Sztálin saját paranoiájának következményeként, amely az 1930-as évek végén terroruralmat hozott, amelynek során Oroszország számos magas rangú katonai parancsnokságát eltávolították.
A nácik 1943-as katyni temetkezési helyeinek felfedezése, amely Szovjet-Oroszországot a lengyel katonatisztek és állampolgárok tömeges kivégzéséhez kötötte, a Sikorski-Mayski megállapodás felbomlásához vezetett. A háborúnak ebben a kritikus szakaszában, miután az oroszok a sztálingrádi csatában megfutamították a náci erőket, és megkezdték a nyugati irányú előrenyomulást, a szövetségesekre gyakorolt befolyásukat felhasználva egy Moszkvában székelő szovjetbarát bábkormányt hoztak létre, amely a száműzetésben élő lengyel államügyeket irányította volna. Az ezt követő szovjet invázió Lengyelországban, amikor más szövetséges erők közeledtek nyugatról, a második világháború végét jelentette, és lehetővé tette a szovjet ideológiával szemben állónak vélt lengyelek tömeges deportálásának folytatását. Távoli munkatáborokba kerültek a Szovjetunióban, ahol identitásuk elveszett a világ számára. Lengyelországon belül a fegyelmezetlen orosz hadsereg egyébként továbbra is megsértette a civil viselkedés normáit, nagyjából a ma Ukrajnában tapasztalható módon, nemcsak a civilek indokolatlan bebörtönzésével és kínzásával, hanem számtalan lengyel nő megerőszakolásával is. Mind a magán-, mind a lengyel állami tulajdont lefoglalták és újraelosztották, ami megzavarta a gazdaságot. Lengyelországban ekkor bevezették a termőföldek kényszerkollektivizálásának és a termények elkobzásának programját az állami kvóták teljesítése érdekében. Ugyanez a program katasztrofális következményekkel járt Ukrajnában az 1930-as évek elején, és a lengyelországi mezőgazdasági termelés várható visszaesésével járt.
A szovjetek által létrehozott új Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormánya azt a benyomást keltette, hogy az ország ismét szuverén állam, annak ellenére, hogy 1993-ig szovjet katonai megszállás alatt maradt. Az 1940-es évek végén erőszakos küzdelem folyt a valódi függetlenségért, elszánt lengyel földalatti mozgalommal. Az NKVD továbbra is aktívan részt vett a disszidensek felkutatásában és Szibériába deportálásában tízezrével. A lengyel földalatti állam vezetőit 1945-ben az NKVD elrabolta, és Moszkvába vitte egy koncepciós perre, amelyben hamisan azzal vádolták őket, hogy együttműködtek a nácikkal és az ellenállással a szovjet erőkkel. Börtönbüntetésre ítélték őket, amelyeket többen nem éltek túl, vagy egyszerűen meggyilkolták őket később. A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének nyomozó részlege, a Lengyel Nemzet Elleni Bűncselekmények Ügyészségének Bizottsága 2003–2009 között felülvizsgálta ezt a pert, de a jelentések nem egyértelműek, mivel az Oroszországi Föderáció Katonai Ügyészsége megtagadta az együttműködést.
A vasfüggönytől keletre fekvő hét közép- és kelet-európai ország újonnan megalakult szocialista kormánya 1955-ben barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött a Szovjetunióval. A Varsói Szerződés, ahogy később ismertté vált, szintén védelmi szövetséget hozott létre az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) ellen, bár úgy tűnt, hogy ez inkább a belső katonai konfliktusok színtere volt, mintsem a Nyugattal való konfrontációé, ahogyan azt Kelet-Németországban 1953-ban, Magyarországon 1956-ban és Csehszlovákiában 1968-ban könnyen megtapasztalhattuk. Lengyelországban az 1956-os antikommunista poznani felkelés volt az első a számos tiltakozó felkelés közül, amelyek a munka- és életkörülmények, az élelmiszerhiány és az alapjövedelem ellen irányultak. Ezen alapvető kérdések mögött az a követelés húzódott meg, hogy a szovjet-orosz modellen alapulótól eltérő utat kövessenek a jobb kormányzás felé. Az esemény katonai beavatkozást igényelt, amelyet Sztanyiszlav Poplavszkij szovjet tábornok vezetett, és számos halálesetet, több száz sebesültet és több száz letartóztatást eredményezett.
Az 1970-es gdanski felkelést más városokban is az élelmiszerárak miatti tüntetések kísérték, és ismét katonai leverésre volt szükség. Ez alkalommal Moszkva jóváhagyásával végrehajtott rezsimváltást tartottak szükségesnek a feszültségek enyhítése érdekében, mivel bár a tüntetések társadalmi és gazdasági körülményekkel néztek szembe, a lengyel társadalomban ismét politikai aktivizmus hulláma alakult ki. A Lech Wałęsa vezette Szolidaritás Unió által vezetett tömegmozgalom 1980-81-ben Gdanskban robbant ki, és komoly kihívást jelentett a lengyel kommunista rezsim és annak Szovjet-Oroszországgal fennálló alárendelt viszonya számára. Moszkva kérésére vezetésváltást indítottak a Lengyel Egyesült Munkáspárton belül, Wojciech Jaruzelski tábornokot hívták a helyére a hadiállapot bevezetésére. Fontolóra vették a katonai beavatkozást a Varsói Szerződés országaival, de a terveket állítólag a Carter-kormányzat részéről az Egyesült Államok nyomása, Oroszország egyidejű és rendkívül nehézkes részvétele a szovjet-afgán háborúban (1979-89), valamint a Lengyelország-szerte zajló felkelés eszkalációjának veszélye miatt visszavonták. A Szakszervezetnek akkoriban 10 millió tagsága volt, és Lengyelország munkaképes lakosságának egyharmadát képviselte. A hadiállapot végül előidézte a lengyel biztonsági és katonai erők felállítását, amelyek véget vetettek az ország demokratizálására irányuló kísérleteknek. Kevesebb mint egy évtizeddel később azonban Wałęsa Lengyelország elnöke lett (1990-95).
Röviddel azután, hogy a lengyelországi konfliktus kibontakozott, a Varsói Szerződés más országaiban is terjedő ellenvélemények veszélyét erőszakkal és fokozott belpolitikai elnyomással sikerült elfojtani. A szovjet állambiztonsági szolgálatok, akkoriban KGB néven ismertek, bebörtönözték vagy száműzték az ellenzékieket a Szovjetunió egész területén, és feloszlatták a moszkvai Helsinki Csoportot, amely figyelemmel kísérte Oroszország betartását a Helsinki Megállapodások (1975) humanitárius rendelkezéseiben. A Varsói Szerződés országainak egyes állambiztonsági apparátusai a KGB-vel együttműködve igyekeztek elfojtani a demokratizálódás és az emberi jogok minden gondolatát. Leonyid Brezsnyev 1982 novemberi halála rövid távú vezetők sorát eredményezte: Jurij Andropov 1984 februárjában, Konsztantyin Csernyenko pedig 1985 márciusában hunyt el. Amikor Mihail Gorbacsovra került a sor, Szovjet-Oroszország és a Szovjetunió gazdasági hanyatlásban volt, és Oroszország afganisztáni fiaskója egyértelműen a világ szeme előtt látható volt. Komoly reformra volt szükség, de ez csak további belső viszályokat és egy 1991-es puccskísérletet hozott magával. Ez utóbbi a Szovjetunió végső felbomlásához vezetett Borisz Jelcin oroszországi vezetése alatt. Jelcin 1999. december 31-i lemondása Vlagyimir Putyin felemelkedését eredményezte Oroszország élén az új évezredben, valamint az autoriter uralom, a nemzetközi magatartási szabályok megszegésének és a nyílt bűnözésnek a folytatását.
A Varsói Szerződést hivatalosan 1991. július 1-jén bontották fel, miután a szovjet Politikai Bizottság 1989 márciusában titkos döntést hozott a kommunista uralom Kelet-Európában történő érvényesítésének megszüntetéséről. Lengyelország kommunista államként Lengyel Népköztársaságként létezett, egypártrendszerű államként, amelyet a Lengyel Egyesült Munkáspárt irányított. Az országban állandó belső harc dúlt a demokratikus erőkkel, ami számos ellenzéki vezető és tisztviselő letartóztatásához vezetett a titkosrendőrség által, és legalább 22 000 ember meggyilkolásához 1947 és 1989 között. Ez volt a hagyatéka egy kudarcot vallott, kommunista ihletésű autoriter rezsimnek, amelyet távolról egy ugyanolyan hibás és végső soron haldokló kormányzati rendszer irányított. Egy új terv van folyamatban az utóbbi felváltására, de most birodalom álcájában, hogy visszaszerezze a múltbeli dicsőséget, amelyet talán jobban érzékeltek, mint megvalósítottak, mert az is groteszk módon hibás volt. A most már jól bevált vezetője, Putyin, egyértelművé tette szándékait Ukrajnával kapcsolatban, bármennyire is indokolatlanok. Ezzel veszélyezteti a szomszédos nemzetek stabilitását, nem utolsósorban Lengyelországét, valamint más kelet-európai és balti államokét, amelyek túlságosan is ismerik az orosz agressziót és elnyomást, és semmit sem akarnak belőle.

Lengyelország kapcsolatai Ukrajnával az elmúlt évben jelentősen megerősödtek az Ukrajnának nyújtott katonai támogatás, valamint a több mint 1,5 millió ukrán menekült befogadásával és több mint egy éve nyújtott menedékének köszönhetően. Lengyelország több mint 1,5 millió ukrán menekültet fogadott be és adott menedéket nekik, biztosítva számukra alapvető szükségleteiket, orvosi ellátást, munkát, valamint helyet, ahol gyermekeik felnevelkedhetnek és iskoláztathatják őket. Lengyelország sorsát kézben tartó demokráciaként való megjelenésével, erős gazdasággal és egyre erősebb hadsereggel rendelkező országként vezető szerepet vállalt az Oroszország elleni szigorúbb szankciók támogatásában, fejenként több katonai segélyt nyújtott Ukrajnának, mint más nemzetek a balti államokon kívül, és más nemzeteket, például Németországot is erre ösztönözött . „Nem fogjuk csak nézni, ahogy Ukrajna vérzik el” – voltak Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök szavai .
A két szomszédos nemzet, Lengyelország és Ukrajna, közös etnolingvisztikai eredettel és közös történelemmel rendelkezik, konfliktusokat éltek át egymással, közös ellenséggel néztek szembe a határaikon, és hatalmas tragédiát éltek át, amelyet ez az ellenség okozott. Az utóbbi időben természetes módon kialakult egy nagyon különleges kötelék a két fél között, olyannyira, hogy Dalihor Rohac, az American Enterprise Institute, egyfajta konföderáció, javaslatában felmerült egy politikai unió . Lengyelország az Európai Unió (EU) és a NATO tagja is. Ukrajna EU-tagjelölt státuszt kapott, és érdemes megfontolni a NATO-tagság megfontolását. Bátorságával, elszántságával, stratégiai mérlegelésével, vezetői képességeivel és innovációjával bizonyította hadviselési képességét a jelenlegi patthelyzetben egy félelmetes ellenséggel szemben. Ki ne szeretné partnernek egy katonai konfliktusban? Sőt, a krími haditengerészeti és szárazföldi létesítményei kiterjedt védelmi képességet biztosítanának a NATO számára.

Ukrajna helyreállítását ideális esetben nagyrészt az orosz külföldi, állami és magánvagyon lefoglalásából lehetne finanszírozni. Maga az újjáépítés is segítene szorosabb kapcsolatok kialakításában Európával és az Egyesült Államokkal azáltal, hogy az ipart különféle formáiban szerződéses megállapodásokba vonná. Az új kereskedelmi kapcsolatok egy lengyel-ukrán unión belül, valamint az EU-val és a világ többi részével megerősítenék Ukrajna helyét Kelet-Európa erős entitásaként. Emellett igazságosabb egyensúlyt teremtene Európán belül, valamint erős jelenlétet biztosítana a globális közösségben. A Nyugat, és különösen az Egyesült Államok támogatása megadná a projektnek a szükséges lendületet. Miután Oroszország veresége után létrejön, a lengyel-ukrán unió erős elrettentő erő lenne a további orosz agresszióval szemben, és emlékeztetőül szolgálna Oroszország számára arra, hogy hová vezethetnek a rossz döntések.
Copyright @Kost Elisevich, MD, PhD 2023. Minden jog fenntartva. A tartalom illegális sokszorosítása azonnali jogi lépéseket von maga után.
Még egyszer, wow. Köszönöm.
Sajnos ebből a leírásból hiányoznak bizonyos események, nevezetesen annak leírása, hogy miért sikerült a Hmelnickij-féle (kozák) felkelés, amikor más kozák felkelések kudarcot vallottak. Nincs leírás az UWO terrorcselekményeiről sem (beleértve Pieracki és Hołówka meggyilkolását), és talán a legfontosabb, az OUN-UPA által a lengyelek ellen elkövetett népirtás bűncselekményéről sem. Német megszállás alatt álló lengyelek, védtelenek, képtelenek megvédeni magukat egy olyan szervezet által, amelynek vezetői szorosan együttműködtek a Harmadik Birodalommal.
Nincs itt vita a lengyel-ukrán kapcsolatok 17. és 20. század közötti történetével kapcsolatos, a jelenben említett eseményekkel kapcsolatos friss kommentárban felvetett kérdésekről. A mai Ukrajna területén zajló történelmet jelentős erőszak jellemzi, amelyet számos, a területi dominanciához, a nacionalista érzelmekhez és az extremista elemekhez kapcsolódó tényező váltott ki. Sokan, mindkét oldalon, hajlamosak lesznek vitatkozni, sőt talán igazolni is a megtett intézkedések egy részét vagy egészét, és ez a fajta diskurzus biztosan sokáig fog tartani az éjszakába nyúlóan. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetett volna valami jót mondani a lengyelek és ukránok közös létezéséről Nyugat-Ukrajna zavaros régiójában, amelyek közül néhány a saját családomat is érintette, és velem maradt.
De ennek az esszének a célja azzal foglalkozik, hogy mit teszünk most, a 21. században, és azzal, hogy foglalkoznunk kell egy másik autoriter rezsim közös fenyegetésével, amely ismét befolyást akar gyakorolni szomszédaira. Nem tagadhatjuk le a múltunkat, de valamilyen megállapodásnak kell lennie arról, hogy mi a jó a közös jövőnk szempontjából.