Az oroszországi ukrán náci bélyegző kísérletekre adott globális válaszok az udvarias hitetlenkedéstől a cinikus nevetésig terjedtek, amivel egy újabb esetlen propagandista kísérletet próbáltak igazolni, hogy igazolják Ukrajna inváziójának szükségességét. A bélyegzés egyfajta dehumanizálást jelentett egy nép számára, amiért az mert szembeszállni azzal, amit Putyin Oroszország sorsának tart. Ez az ellenállás valójában a nacionalizmus kifejeződése, egy olyan ideológiaé, amely a Britannica szerint a nemzet iránti hűséget, odaadást vagy hűséget hangsúlyozza . Az ukrán ellenállás az orosz elnyomással szemben az Orosz Birodalom ideje óta létezik, egészen a 18. és 19. századig visszamenőleg, de manapság Putyin rezsimje számára kényelmes, hogy Ukrajna nemzeti érzését összemossák a fasiszta ideológiával.
Elmondhatjuk, hogy a legtöbb, ha nem minden nemzetnek voltak és lehetnek továbbra is szélsőjobboldali ultranacionalista címkével ellátott frakciói. Ez minden bizonnyal igaz volt Ukrajnára a sztálinista időszak előtt és alatt, amikor Ukrajnát az 1930-as években népirtás érte egy erőltetett mezőgazdasági politika által, amely olyan mértékű éhezést okozott, amilyet korábban nem láttak egy ilyen termékeny földön. Az 1920-as és 30-as években egy oroszellenes partizánmozgalom valósult meg mind ultranacionalista, mind mérsékeltebb vezetéssel, amely gerillataktikával, nagyrészt vidéken, szembeszállt az orosz hatalommal. Az ilyen partizánerőfeszítések gyökerei a 16. és 17. századra visszanyúló nacionalizmus-felfogásban keresendők. A jelenlegi ukrajnai konfliktusnak azonban inkább a 20. században történtekkel van köze , ezért először ott kezdjük.

Oroszország szövetsége a náci Németországgal a második világháború kitörésekor, a közeli Lengyelországban és Ukrajnában nem sokkal később elkövetett atrocitásai, valamint a nácik 1941-es ukrajnai és oroszországi inváziója káoszba sodorta az egész régiót. Különböző ukrán frakciók harcoltak az oroszok és az oroszok oldalán a nácik ellen, azzal a szándékkal, hogy megszabadítsák az országot mindkét betolakodótól. A helyzet részlegesen megoldódott a náci Németország 1945-ös vereségével, lehetővé téve a földalatti tevékenység újraindulását az 1950-es években, ismét kizárólag Oroszország ellen irányulva. E tevékenység nagy részét Sztálin 1953-as halálára elfojtotta. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (SZSZK) fennmaradó fennállása alatt, 1991-ig, az ukrán nacionalista hangulat mind az országon belül, mind külföldön a háború utáni ukrán diaszpórában folytatódott. Egy oroszbarát elem is fennmaradt azonban, különösen Ukrajna keleti régiójában, ahol az orosz betelepülések jobban megmutatkoztak. Ez kihívásokhoz vezetett Ukrajna számára, mivel 1991-ben a Szovjetunió felbomlásával szuverén entitássá vált.

2013-ban Ukrajna oroszbarát elnöke, Viktor Janukovics megszegte választási ígéretét, miszerint csatlakozni fog az Európai Unióhoz. Az ezt követő Euromaidan-tüntetések Janukovics megbuktatásához és Oroszországba meneküléséhez vezettek. Az új választások először Petro Porosenkót juttatták hatalomra öt évre, majd Volodimir Zelenszkijt. A Krím orosz megszállása röviddel Janukovics kormányának bukása után történt. Egy kétes értékű népszavazás a Krím 2014-es illegitim annektálásához vezetett Oroszország által. Nem sokkal ezután megkezdődött egy oroszbarát szeparatista mozgalom militarizálása Kelet-Ukrajnában, és világossá vált, hogy Ukrajnának ki kell tartania a lábát, különben jelentős földterületet kell átengednie egy érdemtelen nemzetnek. Az oroszellenes aktivizmus többféleképpen is megnyilvánult, beleértve a félkatonai szervezetek létrehozását, amelyek az ukrán hadsereg mellett harcoltak.
Az Azov Ezred kezdetben ilyen szervezetként jelent meg. Vlagyimir Putyin propagandagépezete neonáci entitásként fókuszált rá. Az ezredet ultranacionalisták alapították önkéntes milíciaként 2014-ben, kifejezetten az oroszbarát szeparatisták elleni harcra a Donbász régióban, székhelye Mariupolban volt. 2014 végére integrálták az Ukrán Nemzeti Gárdába, ahol egy átfogóbb parancsnoki struktúra alá került. Ez a szélsőjobboldali nacionalista elemek eltávolítását eredményezte soraiból, lehetővé téve az asszimilációt a hadseregen belüli hatékony harci egységként. A jobboldali frakciókkal való politikai kapcsolatok messze elmaradtak. Sorai nemcsak ukránokból, hanem zsidókból, oroszokból és krími tatárokból is álltak, akiknek be kellett tartaniuk a Nemzeti Gárda fegyelmi szabályzatát, és „tiszteletben kellett tartaniuk az emberi jogokat, a becsületet és a méltóságot”. Az ezrednek az orosz erőkkel vívott, nagy nyilvánosságot kapott mariupoli csatája egy elhúzódó utolsó csatával végződött az Azovsztal Vas- és Acélműveknél, ahol a központi parancsnokság parancsára 2022 májusában kénytelen volt megadni magát. Az ezredbe való toborzás továbbra is nagyon népszerű a folyamat során szerzett tisztelet miatt.

Ugyanaz az aktivizmus, amely eredetileg katonailag nyilvánult meg, már politikailag is megnyilvánult. Egy állítólagos szélsőjobboldali nacionalista mozgalom, az Ukrán Szociális-Nemzeti Párt (SNPU) 1999 és 2004 között alakult. Az SNPU 2004-ben Szvobodára („Szabadság”) változtatta a nevét, és kevésbé harsány hangnemet öltött, hogy szélesebb választók bázisát vonzza. Az SNPU-ból kivált frakció, az „Ukrajna Hazafia”, megtartotta eredeti álláspontját, mint a nacionalista mozgalom „élcsapata”. Küldetése továbbra is az aktív ellenállás támogatása az ukrán belügyekbe való orosz beavatkozással szemben. 2011-ben szélsőjobboldali aktivistákat tartóztattak le, mert Vlagyimir Lenin szobrának felrobbantását tervezték a kijevi megyei Boriszpil városában. A 2013 végén kezdődött Euromaidan-tüntetés során az Ukrajna Hazafia nevű szervezeten belüli fegyveresek más nacionalista pártokkal együtt szembeszálltak a rohamrendőrökkel, és megtámadták az oroszbarát Régiók Pártjának kijevi székházát. Az ukránok jelenlegi generációi egyre inkább tudatában vannak Oroszország azon szándékának, hogy egy olyan irányba kényszerítse őket, amelytől idegenkednek, beavatkozva nemzetük politikai, gazdasági és kulturális intézményeibe. Az ezzel szembeni ellenállás mélyen gyökerezett. De ez nem új keletű dolog.
A mai Ukrajna területének a kozák Hetmanátus által ellenőrzött részén a függetlenség és az önrendelkezés iránti vágy a 16.és 17.század . Abban az időben Ukrajna nagy része, ahogyan ma ismerjük, a Lengyel-Litván Köztársasághoz tartozott, konkrétan a földbirtokos lengyel nemesek ellenőrzése alatt állt. Lengyelország háromszori felosztása a környező domináns hatalmak, Poroszország, Ausztria és Oroszország által 1772 és 1795 között Közép- és Kelet-Ukrajna nagy részének Oroszországnak való átengedését eredményezte. Hasonlóképpen, Galícia és Bukovina nyugati ukrán nyelvű területei csatlakoztak Kárpátaljához az Osztrák-Magyar Monarchiában, ahol mindhárom 125 évig, az első világháborút (első világháború) követő összeomlásáig maradt. A Krím, amely az Oszmán Birodalom része volt, 1783-ban beolvasztották az Orosz Birodalomba.
Az orosz ortodox egyházat Ukrajnában uralkodó vallásként kényszerítették ki, és gyorsan eszközzé vált az oroszosítási politikák bevezetésére, amelyek az ukrán nyelvet és kultúrát aláásták. Ennek ellenére azonban egy ukrán nemzeti újjászületés bontakozott ki az irodalom növekedése révén, amelyet olyan tehetségek ösztönöztek, mint Tarasz Sevcsenko (1814-1861), aki korán túl is több generáción át befolyásolta az ukrán politikai gondolkodást. Költészete az akkori Ukrajnában tapasztalt társadalmi elnyomás vádirataként állt, és emlékeztette az ukránokat kozák örökségükre és a harcos társadalmukban rejlő egalitárius elvekre. Az orosz reakció erre a mozgalomra az ukrán nyelvű kiadványok, valamint a színházi előadások betiltásához vezetett. Az oktatásban korlátozásokat vezettek be, ami az ukránok körében magas írástudatlansági arányhoz vezetett. Az orosz történészek egy olyan történetszálat adtak a cári rezsimnek, amely a sokkal régebbi, domináns kijevi-rusz korszakhoz tartozó dolgokat egy olyan narratívába foglalta át, amely Oroszország saját felemelkedését több évszázaddal ezelőttre visszanyúló időkre tekintette. Ezzel Oroszország a saját múltját dicsőítette, miközben az ukránokat „kisoroszok” státuszába helyezte, többé-kevésbé a globális ügyek nagy rendszerének szemlélőjeként.
Több városban is titkos irodalmi társaságok („hromadák”) alakultak, amelyek a 19. század második felében Ukrajna nacionalista törekvéseit hangsúlyozták . A századforduló környékén alakult meg az Ukrán Forradalmi Párt, amely egyetlen független Ukrajna létrehozását szorgalmazta. Az 1905-ös orosz forradalom a cári autokráciát kvázi alkotmányos monarchiává alakította, amely bizonyos mozgásteret biztosított az ukrán nyelvű kiadványoknak, színházi előadásoknak és tudományos munkásságnak, amelyek újjáélesztették a nacionalizmus érzését. A politikai fellépés azonban nem hozott érdemi változást az első világháborút megelőző években és alatt (1914-1918). Az 1917-es orosz forradalom a cári rezsim teljes megdöntését hozta, majd egy elhúzódó polgárháború következett, amely az egész Orosz Birodalmat érintette. A forradalom végén a bolsevikok még brutálisabb elnyomást vezettek be a nacionalista törekvések ellen, amely több évtizeden át tartott.

Ezzel szemben Nyugat-Ukrajna azon része, amely az Osztrák–Magyar Monarchia részévé vált, sokkal nagyobb lehetőséget kapott a nemzeti elismerésre. Ez különösen igaz volt Galícia és Bukovina túlnyomórészt ukrán területein. A társadalmi és kormányzati reformok nagyobb szabadságot biztosítottak a parasztoknak, és előmeneteli lehetőségeket kínáltak mind vidéki, mind városi környezetben. Az oktatási reformok bevezették az ukrán nyelv oktatását a plébániai iskolákban. A nagyobb vallási tolerancia lehetővé tette a római katolicizmus gyakorlását az ukránok körében. Létrejött egy ukrán értelmiségi réteg, amely keveredett az Orosz Birodalom elnyomása elől keleten menekülő írókkal. A 19. század közepérepolitikai erőfeszítések indultak, amelyek az ukránul beszélő Galícia Bukovinával és Kárpátaljával való egyesülését szorgalmazták. Létrehoztak egy nemzetőrséget, és megjelent az első ukrán nyelvű újság. Számos egyesület jött létre, amelyek az ukrán irodalmat népszerűsítették, olyan neves írókkal együtt, mint Ivan Franko (1856–1916) és Leszja Ukrainka (1871–1913). A női és ifjúsági szervezetek hozzájárultak a párbeszédhez, előmozdítva mind a társadalmi, mind a politikai célokat, amelyek a nacionalista érzelmeket erősítették.
Az első világháború kitörésekor az ukrán kulturális szervezeteket bezárták, a nemzeti személyiségeket letartóztatták, néhányukat pedig az Orosz Birodalmon belülre száműzték. Amikor az orosz csapatok elfoglalták Galíciát, betiltották az ukrán nyelvet, és bezárták az intézményeket. Ez az oroszosítási törekvés visszafordult, amikor a területet visszakapták az osztrákok. Az 1917-es orosz forradalom után ideiglenes kormányt hoztak létre Oroszországban, amely lehetővé tette egy rövid időszakra a nemzeti újjáéledést Ukrajnában, beleértve a sajtó és a kulturális egyesületek újbóli bevezetését. Összehívták az Össz-ukrán Nemzeti Kongresszust. Ez nemzeti hatalmat adott a nemrég megalakult Központi Radának („Tanács”), és Mihajlo Hrusevszkijt választotta meg élére. Ukrajna teljes területi autonómiáját kérték. Nem váratlanul megromlott a viszony Oroszországgal, amikor a Központi Rada nem volt hajlandó elfogadni az orosz ideiglenes kormány ukrajnai hatalmát, és kikiáltotta az Ukrán Nemzeti Köztársaságot (UNR), amelynek teljes függetlenségét 1918. január 22-re tűzték ki. Ebben a szakaszban az első világháború még nem ért véget, és a Központi Rada külön béketárgyalásokat kezdett Németországgal és Osztrák-Magyarországgal, amelyek a breszt-litovszki békeszerződés február 9-i aláírásához vezettek. Az orosz erők áprilisra visszavonultak Ukrajnából, amikor újabb német-osztrák offenzíva indult.
A központi hatalmak megadása előtt, 1918 októberében kikiáltották a különálló Nyugat-ukrán Nemzeti Köztársaságot (WUNR), amely magában foglalta Galíciát, Észak-Bukovinát és Kárpátalját, de ez területi vitához és konfliktushoz vezetett a lengyelekkel. A két ukrán állam későbbi egyesülési aktusa nehéznek bizonyult, amikor a lengyelek megelőzték Galíciát, és a WUNR vezetését száműzetésbe kényszerítették. Nem sokkal később, Kijevben, 1918 decemberében visszaállították az UNR-t egy német támogatású puccsot követően, amely abban az évben áprilisban történt. Az újonnan megalakult UNR azonban az orosz polgárháború káoszában nem tudta megszerezni az ellenőrzést a területe felett. Mind a vörös, mind a fehér orosz erők konfliktusban álltak Ukrajna területén. Ehhez járultak még az UNR erői és a parasztságból külön összeállított partizáncsoportok, amelyek hűsége megoszlott a vörös vagy a fehér erők, illetve maga az UNR támogatása között.
Maguk az UNR erői nyugaton lengyelekkel, északon vörösökkel, délen pedig fehérekkel szembesültek. A kihívásnak való megfelelés érdekében paraszt honfitársaikhoz hasonlóan gerillaháborúhoz folyamodtak, és tárgyalásokat kezdtek Jozef Pilsudski lengyel kormánnyal. 1920 áprilisában létrejött a lengyel-ukrán szövetség, amelyet azonban felváltott egy 1921 márciusában Lengyelország és Szovjet-Oroszország között létrejött megállapodás, amely csak egy Szovjet-Ukrajnát ismert el, és lehetővé tette Lengyelország számára Galícia és Nyugat-Volhínia megtartását. Az UNR rövid szuverenitása (1918-1921) ezzel véget ért. Vezetője, Szimon Petljura Lengyelországban keresett menedéket, ahol megvédték a Szovjet-Oroszország által követelt kiadatástól. 1924-re Párizsba került, ahol megalapított egy ukrán nyelvű újságot, de végül 1926-ban az orosz titkosszolgálat, a Belügyi Népbiztosság, vagy orosz fordításban az NKVD meggyilkolta.
Az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságot a bolsevikok kiáltották ki először 1917 decemberében, hogy szembeszálljanak a növekvő ukrán nacionalizmussal. Ez egy párhuzamos kormányzati entitást hozott létre, amely kihívást jelentett az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetségének (UNR) mint Ukrajna elnöki hatóságának, miközben a polgárháború még mindig dúlt. Ez utóbbi végül 1922-ben ért véget a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (SZSZSZK) kikiáltásával, amely Oroszországból, Fehéroroszországból, Ukrajnából és a Kaukázuson túli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságból (SZSZSZK) állt. Ezzel Szovjet-Ukrajna és a többi köztársaság kormányzása a belügyekre korlátozódott, míg a hadsereg, a kereskedelem, a közlekedés és a külkapcsolatok feletti hatáskört Moszkva, azaz a Szovjet-Oroszország és a Kommunista Párt kapta át. A Szovjetunióból való kiválás egyéni joga tévedésnek bizonyult. Ironikus módon, megalakulásakor az Ukrán Kommunista Párt etnikailag mindössze 7%-ban volt ukrán, többségüket nagyrészt a keleti régiókból származó orosz bolsevikok tették ki. Összességében, a 80%-ban ukrán lakossággal a bolsevizmus támogatottsága valóban nagyon korlátozott volt.

A nem orosz etnikumok körében a nacionalista érzelmek további elfojtása érdekében a szovjet hatóságok elkezdték bevezetni a nemzeti kulturális identitást támogató programokat. Újra megjelentek az ukrán nyelvű iskolák, és újra megjelentek irodalmi kiadványok. A mozgalom hangot adott egyeseknek, akik szorosabb kapcsolatokat ápoltak Európával. Az ukránosodás folyamata némi riadalmat keltett a szovjet vezetésben abban az időben, amikor Sztálin a Kommunista Párt főtitkáraként, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökeként, majd az 1930-as években diktátorrá vált, meghatározó alakjává vált. A nemzeti önazonosság felé tett előrelépésben mélyreható visszafordulás következett be, amelyet egy olyan program váltott fel, amely teljesen megsemmisítette azt. 1928-ban egy ötéves gazdasági tervet vezettek be, amely kollektivizálta a termőföldeket, megszüntette a magánföldtulajdont, és előírta a gabona rekvirálását az orosz városok ellátására. 1931-33-ra a program ukránok millióinak halálát okozta. Ezt a tragédiát hamarosan követte Sztálin nagy terrorja, amely több százezer ukrán szakmai, vallási, katonai és tudományos személyiség meggyilkolásához vagy száműzetéséhez vezetett az 1930-as évek végén, a második világháború kitörése előtt.
A nemzeti identitásért folytatott küzdelem már közel 250 éve folyt, és az eszme fennmaradt az Orosz Birodalom által ráerőltetett elnyomás ellenére is. Nyugat-Ukrajnában, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként nagymértékben megnyilvánulhatott, annyira, hogy kellő jelenlétet biztosított számára ahhoz, hogy szembenézzen a 20. század első felében bekövetkező borzalmakkal,majd a fennmaradó szovjet korszakban is folytatódjon. Emellett a nemzet polgárságában, történelmileg a túlnyomórészt parasztságban is megvolt egy veleszületett képesség arra, hogy önállóan vigye a nemzeti identitás zászlóját, szükség esetén fegyveres felkeléssel vagy egy könyörtelen földalatti partizánhálózat létrehozásával ellenálljon az elnyomásnak.
Így van ez napjainkban is. A gerillaháború mélyen beágyazódott a nemzet pszichéjébe, így az agresszióra adott válasz spontán és azonnali. Az ukrán nacionalizmus támogatása ebben a jelenlegi, Oroszországgal vívott konfliktusban számos formát öltött, de nem foglalja magában azt a fajta neonácizmust, amelyhez hasonlót Oroszország a saját soraiban és társadalmában megnyilvánult. Ukrán partizánok működnek most Ukrajna orosz ellenőrzés alatt álló területein, katonai bázisokat támadnak a Krímben és a Donbászban; orosz célpontokat azonosítanak tüzérségi és rakétatámadások céljából; vasúti közlekedést zavarnak meg; és katonai és kormányzati ügynököket gyilkolnak meg. Az ukrán katonai és félkatonai csoportok általi új civil katonák kiképzése a kelet-ukrajnai, orosz támogatású szeparatisták elleni nyolcéves háború alatt is folyamatban volt. Ez folytatódik, és addig is marad, amíg Oroszország folytatja agresszív háborúját, emlékeztetve a megszállókat, hogy nem alhatnak biztonságosan ezen a földön.
Copyright @Kost Elisevich, MD, PhD 2023. Minden jog fenntartva. A tartalom illegális sokszorosítása azonnali jogi lépéseket von maga után.