Ahogy a legtöbb érző lény számára nyilvánvaló lehet, a Krím földrajzilag továbbra is szomszédos Ukrajna területével, annyira, hogy egy orosz ultranacionalistát kivéve mindenki megértené egy olyan helyzet kérlelhetetlen logikáját, amelyet Putyin úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagy. A Krím létfontosságú Oroszország érdekei szempontjából, mint katonai erődítmény, amely hozzáférést biztosít a Földközi-tengerhez, és bizonyos mértékig továbbra is kedvelt közeli nyaralóhely, amelyet az oroszok nagyon is szívesen neveznének a sajátjuknak.
Oroszország ukrajnai inváziójának egyik lehetséges oka, amelyet nyolc évvel ezelőtt John McCain szenátor is hangoztatott, egy szárazföldi folyosó biztosítása Kelet-Ukrajnán keresztül a Krímbe, amelyet Putyin a Krím 2014-es illegitim annektálásához hasonlóan annektálhatna. Ennek a Fekete-tengerbe nyúló félszigetnek a történelme meglehetősen bonyolult, amit tovább homályosít az orosz retorika, amely megpróbálja a történetét egy irredenta forgatókönyv részének tekinteni.

Vlagyimir Putyin panasza a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (SZSZK) Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1954-es rendeletével kapcsolatos, amely a Krímet az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (SZSZK) joghatósága alá helyezte. Az alkalom az 1654-es perejaszlavi megállapodás 300. évfordulóját jelentette, amely katonai és politikai szövetség volt a Bohdan Hmelnyickij vezette ukrán kozák állam és Alekszej orosz cár között. Az ukrán kozák lovasság biztonságot nyújtott volna a terjeszkedő Oszmán Birodalommal szemben, és támogatásra lehetett volna szükség a szomszédos Lengyel-Litván Köztársasággal való tárgyalásokban.
A veszély akkoriban különösen a Krímben és az Oszmán Birodalommal való kapcsolataiban leselkedett. A krími tatárok, a mongol Arany Horda maradványai, amelyek a 13. században megszállták Ukrajnát, évszázadokon át uralták a félszigetet. A 16.században a Krími Kánság egyesült délen élő iszlám kortársaival, az oszmánokkal. Kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak és katonai betörésekben működtek együtt, főként a mai Ukrajna déli sztyeppéin.
Az ezt követő 150 évben, a cári Oroszország növekedésével, a kozák állam gyengülésével és a Lengyel-Litván Köztársaság hanyatlásával a mai Ukrajna területének nagy részét az Orosz Birodalom foglalta el. 1783-ra, II. Katalin uralkodása alatt a Krími Kánság az oszmánok végső vereségével és a kucsuki kainardzsai békeszerződéssel bekerült a Birodalomba.
Az Orosz Birodalom a 19. század első felében folytatta területi terjeszkedését nyugat és kelet felé . Felismerve az Oszmán Birodalom gyengülő állapotát, I. Miklós cár megpróbálta elfoglalni a délkeleti balkáni területeket, hogy a Boszporusz-szoroson keresztül szabad hozzáférést kapjon a Földközi-tengerhez. Ennek következtében gazdasági aggodalmak merültek fel Nagy-Britannia, Franciaország és Szardínia-Piemont számára a közel-keleti kereskedelmi érdekeik miatt. Amikor orosz hadihajók gyújtóbombával támadtak egy oszmán haditengerészeti erőt a Fekete-tenger kikötőjében, lángra lobbantva azt és több mint 2000 tengerész halálát okozva, a nyugati országok akcióba lendültek, és megkezdték az 1856-ig tartó krími háborút. Oroszországot több mint 450 000 áldozattal sújtották, fekete-tengeri flottája megsemmisült, valamint fő krími haditengerészeti kikötője, Szevasztopol. Az ezt követő párizsi békeszerződés demilitarizálta a Fekete-tengert, így az Orosz Birodalom déli partvidéke teljesen sebezhetővé vált. Shepard B. Clough történész a háború és Oroszország végső megaláztatásának két alapvető okát Miklós cár túlkapásaiban a Fekete-tenger és azon túli területek ellenőrzésének megszerzésére irányuló törekvéseiben, valamint a nyugat-európai reakciók téves megítélésében azonosította.
A tatárok a 19. század közepéig a Krím lakosságának többségét alkották . A Romanov-dinasztia idején végig diszkriminatív politika uralkodott a tatárokkal szemben, amely a lakosság számának csökkenésében kezdett tükröződni. A kulturális megfélemlítés, az emlékművek és mecsetek lerombolása, az erőszakos betelepítések és az erőszak a 20. században is folytatódott . A tatár parasztságot 1796 után jobbágysorba sorozták, és ez egészen 1861-ig így is maradt, amikor a földbirtokosok alatti jobbágyságot gazdasági jobbágyság váltotta fel. A Krím Orosz Birodalomhoz való csatlakozásának első 100 évében a népszámlálások a tatár képviselet drámai csökkenését mutatták 87,6%-ról 35,6%-ra a 20. század elejére . 1820 és 1860 között orosz, ukrán, német és más gyarmatosítókat szándékosan telepítettek be a Krímbe, ezzel felhígítva a tatár lakosságot.
Mind az első világháború, mind az 1917-es oroszországi februári forradalom hirtelen változást hozott a Krím sorsában. A politikai körülmények drámai változása lehetővé tette számos tatár nacionalista számára, hogy visszatérjen a száműzetésből, és létrehozzon egy krími tatár nacionalista pártot, amely területi autonómiát követelt. Ezt követően alakult egy alkotmányozó gyűlés saját kormánnyal. Ezt az akkori ukrán vezetés is támogatta, de a bolsevikok rövid hatalomra kerülésével az autonómia felé irányuló törekvés rövid életű volt. A szovjet kormány gyorsan felváltotta az utóbbit, de ezt viszont kiszorították a német csapatok, akik hozzáláttak a bolsevikok elűzéséhez. Németország 1918-as veresége ismét orosz ellenőrzés alá helyezte a Krímet, egy olyan időszakban, amikor az ország polgárháborúban állt. A háború nagyrészt a bolsevik Vörös Hadsereg és a szovjetellenes Fehér Hadsereg között zajlott a háború, bár valójában számos további, eltérő nemzeti elem is bekapcsolódott. A háború vége felé a Fehér Hadsereg visszavonult a Krímbe, ahol utolsó csatáját vívta, és végül 1920 októberében vereséget szenvedett.
A polgárháború befejeződésével Vlagyimir Lenin szembesült az Orosz Birodalom felbomlása miatt felmerült nemzetiségi problémával. Területi integritásának megőrzése érdekében elismert nacionalista köztársaságok uniója mellett érvelt, amelyek mindegyike saját autonómiával rendelkezne, de egy központosított hatalom alatt állna egy képviseleti kormányzatban, amely garantálná biztonságukat és gazdasági jólétüket. Lenin felismerte azt is, hogy el kell nyomnia az oroszok meglehetősen egyetemes felsőbbrendűségi érzését a régi Orosz Birodalom többi nemzetiségével szemben, mivel ez nem volt összhangban az általa hirdetett kommunista egalitarizmus új ideológiájával. Ennek következtében 1921 októberében a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság (ASSZSZK) az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (RSFSZK) szerves részévé vált számos más entitással, köztük az Ukrán SZSZK-val együtt, amelyek gyakorlatilag Moszkvából kormányoztak. Az orosz sovinizmus azonban, amely a múltban mélyen gyökerezett és beivódott, a mai napig is nehezen megfékezhető tulajdonságként élt tovább.
Lenin 1924-ben halt meg, utódja Joszif Sztálin lett, aki 1953-ban bekövetkezett haláláig vezette a Szovjetuniót. Az 1920-as évek végére Sztálin felhagyott a forradalomban megtestesülő egalitárius ideál látszatával, és egy olyan rezsim diktátorának szerepét öltötte magára, amely most a félelem szítójaként működött. A krími tatárok az 1920-as évek közepén a félsziget lakosságának mindössze egynegyedét tették ki, mivel az új oroszok érkezése a lakosság 42,2%-át tette ki. Sztálin új gazdaságpolitikája az erőszakos kollektivizálással és a gabonarekvirálással széles körű éhínséget okozott 1931-32-ben Ukrajna és a Krím nagy részén, csak a félszigeten 100 000 ember halálát okozva. Sztálin terrorja tatár politikai személyiségek, tudósok, újságírók és szakemberek letartóztatásával, majd kivégzésével vagy az Unió távoli területeire való száműzetésével folytatódott. Az 1939-es népszámláláskor a krími tatárok a lakosság 19,4%-át tették ki, kultúrájuk és nyelvük marginalizálódott, identitásukat pedig elnyomta az oroszok további érkezése. Etnikai tisztogatás kezdődött a tatárok és számos más kisebbség eltávolításával.
A Szovjetunió német inváziója a második világháborúban magában foglalta a Krím megszállását is, ahol 40 000 zsidót tartóztattak le és öltek meg. Körülbelül 3500 krími tatár, akik ellenezték a sztálinista elnyomást és üldöztetést, csatlakozott a német erőkhöz, hogy szembeszálljanak az oroszokkal. Amikor az orosz erők 1944-ben visszafoglalták a Krímet, Sztálin megtorló kulturális népirtást hajtott végre a tatárok ellen, közel 240 000, túlnyomórészt nő, gyermek és idős ember deportálásával, főként az Üzbég SZSZK-ba és más közép-ázsiai országokba. A kényszerű száműzetés első 18 hónapjában majdnem a felük meghalt a kitettség és a nélkülözés következtében, és akár 8000-en is meghaltak a szállítás során. Az 1979-es népszámlálás szerint a tatár lakosság 5422-re csökkent, ami a lakosság mindössze 0,2%-át jelenti. 45 évnyi száműzetés után 260 000 tatár tért vissza a Krímbe Gorbacsov peresztrojkája , az 1980-as évek végén. Nem ajánlottak fel jóvátételt. A korábban elhagyott 80 000 háztartás és 360 000 hold föld most mások birtokába került. A Krími ASZSZK-t 1945-ben megszüntették, így az már nem autonóm állam, hanem egy oblasztyvolt, egy másik közigazgatási régió az Oroszországi Szocialista Szövetségi Szocialista Köztársaságon belül.
1991-ben Ukrajna szuverén nemzetként nyerte el függetlenségét, amelynek ekkorra a Krím is része lett. Egy decemberi népszavazáson a lakosság 92%-a szavazott igennel, a Krím lakosságának 54%-a pedig – amely ekkorra már 60%-ban orosz volt – ugyanerre a szavazatra jutott. Az 1989-es és 2014-es népszámlálások között a tatárok százalékos aránya a krími lakosságon belül 1,6%-ról 12,6%-ra emelkedett. Ukrajna és az Európai Unió jogosan ismerte el őket őshonos népként, szemben az oroszok által „nemzeti kisebbségnek” tekintett néppel.
A Krím 1954-es átadását az Ukrán SZSZK-nak az „orosz nép Ukrajna iránti nagy testvéri szeretetének és bizalmának” elismeréseként hirdették, és a marxista-leninista proletár egyetemes testvériség iránti hozzáállását kívánta példázni. Az akkori körülmények teljesebb képe arra utal, hogy a politikai célszerűség jelentősebb szerepet játszhatott a döntésben, amint azt Mark Kramer, a Harvard Egyetem Hidegháborús Tanulmányok Programjának igazgatója és a Davis Orosz és Eurázsiai Tanulmányok Központjának vezető munkatársa megjegyzi egy esszéjében. Hruscsov 1953-54-es hatalomra kerülése nem volt zökkenőmentes. A Sztálin utáni hatalmi harc az akkori szovjet miniszterelnökkel, Georgi Malenkovval veszélyeztette ambícióit. Hruscsov következésképpen igyekezett megszerezni a párton belüli más elit tagjainak támogatását, köztük Olekszij Kiricsenkónak, az Ukrán Kommunista Párt első titkárának és a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Elnökségének tagjának. A Krím Ukrán SZSZK-nak történő átadása biztosította volna a szükséges politikai támogatást. Ezenkívül a lépés látszólag javítaná az ukrán közvélemény véleményét Oroszországról, mivel a krími orosz többségű lakosok is bekerülnének az ország szavazói közé.
Kevés mondanivalónk van a Krím további politikai és gazdasági fejlődéséről a szovjet korszak fennmaradó részében, mivel sorsa az Ukrán SZSZK-hoz, és talán még inkább a Szovjetunió többi részéhez kötődött. 1991-ben ismét autonóm státuszt kapott, immár az Ukrán SZSZK. A Szovjetunió összeomlása után röviddel Alekszandr Ruckoj orosz alelnök, 1992-re már a Krím Ukrajnától való elszakadását szorgalmazta. A Krím etnikai tisztogatásának és az oroszok általi fokozatos megszállásának gyümölcsei, nagyrészt katonai jelenlét létrehozásával, egy oroszbarát szeparatista vezető, Jurij Meskov megválasztásával kezdtek megmutatkozni, aki az 1994-es elnökválasztás második fordulójában a szavazatok több mint 70%-át szerezte meg. Egy népszavazáson a válaszadók 80%-a jóváhagyta az Ukrajnától való nagyobb autonómiát és az orosz-ukrán kettős állampolgárságot. A Krím gazdasága azonban a kereskedelem tekintetében egyre inkább Ukrajnától függött, mivel ipari termékeinek 80%-át ott értékesítették. A Meskovból való kiábrándultság és az oroszbarát politikai frakción belüli politikai viszály a vezetés összeomlásához vezetett. Végül az ukrán parlament 1995-ben közbelépett, és hatályon kívül helyezte a krími alkotmányt, megszüntetve az elnöki tisztséget. Az orosz hangulat továbbra is uralkodott, ahogy az várható volt a 2014-ben 2,3 millió fős lakosság körében, amelynek 68%-a orosz, 16%-a ukrán és 13%-a tatár volt.

A 2014-es ukrajnai Majdan-forradalom az oroszbarát Viktor Janukovics elnök megbuktatását hozta magával, aki Oroszországba menekült védelemért. Figyelemre méltóan rövid, február végétől március elejéig tartó pár hét alatt, kétségtelenül előre megtervezett módon, az orosz csapatok elfoglalták az egész Krímet, és a Krími Legfelsőbb Tanács népszavazással kinyilvánította az Oroszországgal való egyesülést. A nyilatkozatot követő 10 napon belül nevetségesen végrehajtott népszavazáson az Oroszországhoz való csatlakozás vagy a korábbi állapotokhoz való visszatérés Ukrajna autonóm, szerves részeként történő visszatérés közül lehetett választani. 83%-os részvételről számoltak be, a szavazatok 96,7%-a az Oroszországgal való egyesülés mellett szavazott, ami valószínűtlennek tűnt, tekintve, hogy a lakosság közel 30%-át ukrán etnikai csoportok, tatárok és más marginalizált kisebbségek tették ki. Nem meglepő módon az orosz Emberi Jogi Tanács kiszivárgott jelentése szerint a részvétel valójában 30% volt, és csak a fele szavazott az Oroszországhoz való csatlakozásra. Ráadásul egy elismert nemzetközi hatóság általi hitelesítés nem volt szempont, így az eseményt a világ nagy része színjátéknak tekintette.
A kétes kimenetel azonban nem aggasztotta az orosz lakosságot, amely láthatóan élvezte egy olyan terület visszaszerzésének gondolatát, amelyet saját maguk által létrehozott kétes múlt ellenére is a magáénak tekintettek. Az ENSZ Alapokmányában, a Helsinki Szerződésben, az Almati Megállapodásban, a Budapesti Memorandumban és különösen az Ukrajnával kötött Barátsági, Együttműködési és Partnerségi Szerződésben rögzített nemzeti határok megőrzése és a jogszerűen megválasztott államok szuverenitásának védelme elegendő védelemnek tűnne egy civilizált világban az itt elkövetett égbekiáltó jogsértésekkel szemben, de ezek a megállapodások nem kínáltak ilyet. Mindez most azt mutatja, hogy Oroszország olyan nemzet, amelynek bizalmára nem lehet támaszkodni.
A Krímben elkövetett visszaélések hosszú története, amely a jelenlegi, egész Ukrajnát, különösen annak keleti régióját elsöprő háborúra épül, hamarosan véget ér. Oroszország egyre növekvő katonai fegyver- és személyzetvesztesége, az ellátmány és az alkatrészek fenntartásának nehézségei, valamint a szankciók és a szükséges vagyonelkobzások miatt elkerülhetetlen gazdasági összeomlás nem sok jót ígér egy ennyire elszigetelt ország számára. Ami még rosszabb, a fiatalabb generáció azon tagjainak bizalomvesztése, akik átlátnak a dezinformációs retorikán, és akik elhagyják országukat, hogy olyan jövőt találjanak, amelyben szabadon kifejthetik intellektusukat máshol, megbénítja majd a társadalmat. A Krím sorsát végső soron, bármilyen demográfiai összetételű is legyen, az fogja meghatározni, hogy hol látja a jövőjét. Oroszország még nem látja a lefelé tartó spirál végét, és bíróság elé állítják majd az általa okozott terrorért is.
Copyright @Kost Elisevich, MD, PhD 2022. Minden jog fenntartva. A tartalom illegális sokszorosítása azonnali jogi lépéseket von maga után.
Köszönöm a történelmi áttekintést. Annyi mindent nem tudtam, és mennyit tanultam belőle!