A Putyin-kultusz fejlődése

Egy tekintélyelvű társadalomban a félelemnek van egyfajta finom vonzereje. A sebezhetőeket olyan állapotba kényszeríti, amelyben a félelem terjesztőjét hízelgésben részesítik az önfenntartásért cserébe. A vezetővel kapcsolatban lenni annyit tesz, mint biztonságot és kényelmet találni az életkörülményeink között. Sőt, a vezetőnél nagyobb kegyek keresése annyit tesz, mint a saját hűségünket másokéval szemben kinyilvánítani.

Megismerkedtünk a személyi kultusszal, egy olyan eszközzel, amellyel egy vezető hősies képét teremtik meg olyan módon, amely erőt, hazaszeretetet és egy nemzet eszményét sugározza. Történelmileg az orosz kultúrában az erőt a félelemkeltés képességének tekintették. Ilyen volt Sztálin kultusza, és az a kultusz, amely az elmúlt évtizedben és még régebben a jelenlegi orosz rezsimben is jelen volt. Ez különösen azokat érinti, akik közel állnak a központi hatalomhoz, de időnként olyan mértékben áthatja a lakosságot, hogy a rezsim legabszurdabb kijelentéseit is diktumnak veszik, és vitathatatlanok maradnak. Az előzékeny és függő állami média a félretájékoztatás, a bigottság és a nyílt hazugság színjátékában vesz részt, amely megpróbálja megerősíteni az igazságosság fogalmát egy hibás társadalomban.

Az autoritarizmus nem kizárólag Oroszországra jellemző. Létezett mindaddig, amíg Oroszország a cári vezetésű nemzetté vált. A 300 éves Romanov-dinasztia uralkodásában csúcsosodott ki, amelynek 1918-ban a bolsevikok kivégezték az uralkodó családot. Az orosz forradalom társadalmi egalitárius eszméket hozott magával, amelyek egy új nemzet reményét jelentették. Az új nemzet újjáépítése az orosz polgárháború (1917–1922) után kezdődött, de gyorsan elmaradt a kitűzött céltól. A forradalmat megelőző Orosz Birodalmat Vlagyimir Lenin vezetésével újjáalakították a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségévé (SZUSZ). Lenin 1924-ben, 53 éves korában bekövetkezett halála tette lehetővé Joszif Sztálin trónra lépését. Sztálin uralkodása, Szerhij Jekelcsik történész „Ukrajna: A modern nemzet születése” című könyvében leírtak szerint, véget vetett „a forradalom mítoszának”, és „megalapította egy új főnöki osztály, egy kaméleonszerű bürokratákból álló bizonytalan és cinikus generáció privilégiumait, akik hűséget tartoztak a Kreml legfelsőbb urának”

Sztálinról köztudott, hogy saját felelősségére követett el atrocitásokat a forradalom és a polgárháború idején (Robert Service. Sztálin: Életrajz. 2004. ISBN 978-0-330-41913-0; Simon Sebag Montefiore. Sztálin: A vörös cár udvara, Knopf, 2004 ISBN 1-4000-4230-5), és ekkor politikai indíttatású bírósági üldözésbe és riválisai kivégzésére, valamint nyílt meggyilkolásra is áttért. Sztálin brutalitása nemcsak a rezsimjén belül, hanem mindenki számára ismertté vált, aki az uralma alatt élt. A félelemből egy kultusz alakult ki ellene. Ukrajna népirtó éheztetését, a holodomort (1932–1933) egy olyan agrárpolitika váltotta ki, amely kollektivizálta a termőföldeket, kriminalizálta a földbirtokosokat, és különösen ellopta az ukrán gabonát Oroszország városainak ellátására. A szovjet gazdaság látszólagos sikereit így be lehetett mutatni a nyugati újságíróknak, akik kénytelenek voltak ezekben a városokban élni. Sztálin így terrorizálta a makacs nemzetet azzal, hogy meggyengítette és engedelmességre kényszerítette.

Konzervatív becslések szerint a tragédia több mint 5 millió ukrán halálát és több mint 300 000 ember deportálását okozta a Szovjetunió távoli területeire. Annak ellenére, hogy Malcolm Muggeridge (Manchester Guardian) és William Henry Chamberlin (Christian Science Monitor) egyidejű beszámolói a valóságról, az orosz tagadások évtizedekre elhomályosították a kérdést. Csak akkor glasznoszty vagy „nyíltság” szelleme lehetővé tette a megfelelő vizsgálatot. Ezt az 1986-os amerikai kongresszusi bizottsági meghallgatások is ösztönözték. Hasonlóképpen, Robert Conquest 1986-ban megjelent tudományos munkája („A bánat aratása”) véget vetett Oroszország tagadásának azáltal, hogy részletezte az elkövetett atrocitásokat.

Az 1930-as évek még véget sem értek, amikor a paranoiás Sztálin elindította a „Nagy Tisztogatást”, vagy inkább „Nagy Terrort” (1936–1938), melynek során megszabadult tényleges vagy vélt ellenfeleitől és bárkitől, akiről feltételezték, hogy alááshatja hatalmát. Összességében ez egymillió vagy több ember halálához vezetett. Ezen atrocitások közül sokat Ukrajnában követtek el, katonai vezetőket, értelmiségieket és politikai személyiségeket célozva meg. Odesszában legalább 29 tömegsírt azonosítottak, ahol több mint 8000 holttestet azonosítottak. Továbbiakat fedeztek fel Vinnicjában, amelyek akár 11 000 holttestet is jelentenek.

Ukrajna legnagyobb tömegsírját Bikivniában fedezték fel, ahol a becslések szerint több mint 100 000 holttestet találtak. Az áldozatok között voltak Sztálin rémuralmának áldozatai és helyi foglyok is, akiket a visszavonuló szovjet csapatok a nácik 1941-es ukrajnai inváziója során tárgyalás nélkül kivégeztek. A szovjetek később a nácik tettének tulajdonították az atrocitást, és így is vésték fel egy emlékműre. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (SZSZK) Minisztertanácsa által 1988 decemberében létrehozott kormánybizottság nagyszámú áldozatot exhumált, és több mint 200 szemtanú vallomását gyűjtötte be. Megerősítették, hogy a kivégzéseket valóban sztálinista elemek, köztük a rezsim titkosrendőrsége, az NKVD hajtották végre. A felelősök emlékére készült feliratot ennek megfelelően az NKVD-nek tulajdonították. Ehhez a tragédiához hozzá kell adni a hamisan elítélt személyek és családjaik számát is, akiket a Szovjetunió más, zordabb régióiba deportáltak, hogy ott éljék le éveiket, és soha ne térjenek haza.  

Sztálin közvetlenül a második világháború kitörése előtt csatlakozott a náci Németországhoz, a Molotov-Ribbentrop megnemtámadási paktumban (1939) foglaltaknak megfelelően. Oroszország ezután részt vett a közeli Lengyelország inváziójában, keleti területének nagy részét röviddel azután foglalva el, hogy a nácik megindították saját inváziójukat nyugatról. Itt az atrocitások 1940-ben folytatódtak egy sor szovjet szervezésű tömeges kivégzéssel, amelyekben 22 000 lengyel katonatisztet és a lengyel társadalom prominens tagjait, köztük tudósokat, szakembereket és politikai vezetőket öltek meg. Ezeket ma együttesen katyni mészárlásként emlegetik. Az oroszok 2010 novemberéig tagadták a felelősségre vonást, amikor a Duma végül elismerte a felelősséget, és nyilatkozatot adott ki erről. Az országban azonban a félretájékoztatás és a régi szovjet hazugságok terjesztése uralkodik, a bíróságok pedig hallgatnak az ügyben.

A brutalitás örökségét beárnyékolta a náci Szovjetunió elleni invázió és az azt követő erőszakos küzdelem. A szovjet propaganda ezt az oroszok vezette Nagy Honvédő Háborúként festette le, amelyben Sztálint egy új kor szükséges hősies vezetőjeként ábrázolták. Az 1930-as évek terrorjának emléke azonban különösen a rezsim tagjai körében maradt fenn, egészen Sztálin 1953-as, 74 éves korában bekövetkezett haláláig. Nyikita Hruscsov követte a Kommunista Párt első titkáraként, aki végül elítélte Sztálint számos bűncselekménye és az általa létrehozott „személyiségkultusz” miatt. Ez Hruscsovnak a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusán 1956-ban benyújtott jelentése formájában történt.A hidegháború addigra már szilárd alapokon nyugodott, és a Szovjetunió 1991-es bukásáig folytatódott.

Az ezt követő politikai és gazdasági zűrzavarban az 1991-ben Borisz Jelcin vezette új kormányzat a korrupcióval küzdött. Az orosz társadalom bűnözői elemei keveredtek a titkosrendőrség jogfosztott ügynökeivel, valamint a központi vezetéshez kötődő prominens személyiségekkel. Ez utóbbiak jelentős hasznot próbáltak húzni az ipar és a pénzügyek privatizációjának rohamából. Ezek a körülmények továbbra is befolyásolták az állam működésének mechanizmusát. Ebben a környezetben lépett a politikai színtérre egy Vlagyimir Putyin nevű arctalan bürokrata, kezdetben Anatolij Szobcsak, Szentpétervár akkori polgármesterének adminisztrációján belül. Ezt követően belépett a Kremlbe, mint az Elnöki Vagyonkezelő Igazgatóság nyilvános összekötője, majd az elnöki adminisztráció kabinetfőnök-helyettese. Putyin felemelkedésének részleteit Craig Unger Trump háza (House of Trump), Masha Gessen „Az arc nélküli ember” (The Man Without a Face), Philip Short „Putyin” (Putyin), Fiona Hill és Clifford Gaddy „Mr. Putin: Operative within the Kremlin (Geopolitika a 21. században) században)) és Steven Lee Myers „Vlagyimir Putyin felemelkedése és uralkodása” (The Rise and Reign of Vladimir Putin) (Vlagyimir Putyin felemelkedése és uralkodása) című könyvei ismertetik.

Amikor Putyin átvette az újonnan elnevezett Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB), a KGB utódjának irányítását, elkezdte a nap eseményeit a maga előnyére manipulálni. A rendelkezésére álló erőforrásokat olyan intézkedésekre használta fel, amelyek végső soron elősegítették az elnöki posztra jutását, amelyet Jelcin az ezredfordulón átadott neki. Ezek közül a legjelentősebbek a lakóházak elleni robbantások megszervezése voltak, amelyek csecsen terrorizmus vádjához , és amelyek viszont igazolták Putyin 1999-es csecsenföldi invázióját. A négy robbantásból kettő moszkvai lakóházakat érintett, és összesen 300 ember halt meg. Ezeket az eseményeket Jurij Felsztinszkij és Alekszandr Litvinyenko „Oroszország felrobbantása: A titkos terv a KGB terrorjának visszahozására” és Karen Dawisha „Putyin kleptokráciája” című könyveiben is leírták. Emlékezni fogunk Litvinyenko 2006-os radioaktív polónium-210-zel történő meggyilkolására Angliában, orosz ügynökök által, nem sokkal azután, hogy leleplezte Putyin kapcsolatait a bűnözői alvilággal.

A csecsen háború (1999–2000) megmutatta Oroszországnak Putyin elszántságát, hogy legyőzze azt, amit kézzelfogható fenyegetésként értelmeztek Oroszország számára, és lehetővé tette egy olyan személyiség felemelkedését, aki elnökké válásakor gyakorlatilag ismeretlen volt az ország számára. Azzal, hogy az FSZB-t beolvasztotta egy bűnözői elemek által már amúgy is korrumpált kormányzati rendszerbe, Putyin elősegítette saját függő oligarchákból álló osztályának kialakulását, akiket a privatizáció folyamatos folyamatával gazdagított. Az irányítás mostantól az orosz gazdaság nagy része felett központosított volt, Putyin saját biztonsága mellett. Minden tőle függött, hasonlóan ahhoz, ahogyan Sztálin esetében is történt.

Figyelemre méltó különbség azonban Putyin támogatása volt az Orosz Ortodox Egyház (ORO) reneszánszának, mint az orosz élet egyik tényezőjének. A szovjet rezsim egykor az orosz nép életéhez való hozzá nem fűződő irrelevánsnak tartotta az Orosz Ortodox Egyházat, amely újra az orosz történelem és a nacionalizmus alapvető aspektusaként jelent meg. De történt egy csavar. Ahelyett, hogy újra átvette volna a keresztény hit előmozdításának szerepét eszméi támogatása érdekében, az ROC megengedte magának, hogy Putyin rezsimjének legrosszabb atrocitásait támogató politikai eszközzé váljon, és annak egy újabb függőségévé váljon. A mélyen gyökerező hit, a nacionalizmus és a sors érzésének házassága, valamint egy erős és félelmetes vezető Putyin személyében való megteremtése egy újabb személyiségkultuszt hozott létre, amely beágyazódott az orosz ethoszba. A harcias retorika táplálja a narratívát. Annak ellenére, hogy mennyire félrevezető a sors, a szándék a fontos.

A szektás nyelvezetét támogató retorika mértékének egyik legkirívóbb példája Dmitrij Medvegyev, az Oroszországi Biztonsági Tanács jelenlegi alelnöke és Oroszország korábbi elnöke (2008–2012) által a sátánizmus közelmúltbeli népszerűsítése. Egy nemrégiben tartott beszédébenaz ukrajnai „őrült náci drogfüggőkre” és a „pokol legfőbb urának megállítására” utal, utalva talán az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei Ukrajna támogatásában betöltött szerepére. Egyszerűen fogalmazva, ez a jó és a rossz harca, és a hangsúly azon az elképzelésen van, hogy Putyin rezsimje az igazság egyetlen közvetítője, és hogy minden más „bonyolult hazugság”.

Itt sem világosabb Voltaire intelme, miszerint „akik elhitethetnek veled abszurditásokat, azok atrocitásokat is elkövethetnek veled”. Úgy tűnik, hogy egy nemzetet rá lehet venni atrocitások elkövetésére, ha egyszer elkötelezte magát egy szekta mellett, és elkötelezte magát egy szekta mellett, ha egyszer elkezdett hinni az abszurditásokban.

A politikai riválisok, újságírók, aktivisták, kormánytisztviselők és Putyin legitimitását vagy rezsimjét megkérdőjelező oligarchák elleni gyilkosságok sorozata sem tudta elhallgattatni az ellenzéket. Ugyanezzel a mércével mérve azonban Putyinnak sikerült létrehoznia és fenntartania egy félelemre épülő autoriter rezsimet, amely továbbra is uralja az orosz társadalmat egy olyan narratívával, amely a nemzeti sors érzését testesíti meg, annak ellenére, hogy nyilvánvaló bűnügyi hiányosságokon alapul. Mint ilyen, egy paranoid vezető ismét egy olyan kultuszt hozott létre, amely azt a gondolatot igyekszik fenntartani, hogy ez önmagában biztosítja az ország jövőjét, de semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.

Copyright @Kost Elisevich, MD, PhD 2022. Minden jog fenntartva. A tartalom illegális sokszorosítása azonnali jogi lépéseket von maga után.


2 gondolat a következőről: „A Putyin-kultusz evolúciója”

A hozzászólások lehetősége le van tiltva.